Jújjj, ma  tegnap láttam, ahogy a könyvtárban kapcsozzák az újságot, nagy gondossággal bizonyára azért, hogy az elõzõ csúfság ne ismétlõdjön meg. Így örültem, hogy sikerült még a „0. napon” szerezni egy példányt. Természetesen nem szerettem volna e hónapban is ezzel foglalkozni, de így alakult. Úgytünik ez már szokás lesz, mert nem sikerül a kedves szerkesztõ elvtársnak és elvtársnõnek úrrá lenni a problémán. Ez elõfordulhat a legjobbakkal is, de mi ismerjük a statisztikákat…

Címlapot meglesvén elõször örültem, hogy végre nem céltalanul pazaroljuk az oly drága színes festéket, de sajnos csalatkoznom kellet. A hátoldalon újra sikerült valami hatalmas alkotni, miszerint az újságírókat piros betûvel piros krixkraxra írták, ahogyan még mindig nem ismerték ki hol a margó.  De ez a legkisebb, végre van „attraktív” címlapunk

Kinyitom a lapot, semmi jpeg nagyítás, végre. Ellenben már a második lapon tudok példálózni pár problémával. Szeretnék egy apróságot kimondani, az attraktív azt jelenti látványos, vonzó. Ez azt jelenti, hogy szép, könnyen olvasható, mégis látványos egy újság. A címlapra –mint említettem - egy kis jóindulattal ez ráfogható. De az attraktív nem azt jelenti, hogy attól lesz valami látványos, hogy szétforgatom agyba, fõbe ÚJRA az oldalt, ahogy nem is arról, ami a szerkesztõi köszöntõ után olvashattam. Fejlõdés? Lárifári! Vissza a múltba.

 

De mielõtt rátérnék az újság azon felére, szeretném felhívni mindenki figyelmét arra az „apróságra” hogy egy újságnál nem (csak és kizárólag) az a lényeg, hogy esztétikus legyen (de még ha egyáltalán az lenn), hanem az, hogy praktikus legyen. Azt hiszem, biztos tudja ezt az újság „fõevangélistája” is, s csak valami kósza rendszerhiba okozhatta nála azt, hogy kerekperec kijelentette, hogy le van szarva az olvasó, csak az a szent cél, hogy a mûvészi koncepcióját beteljesítse.

 

Szeretném felvilágosítani, hogy neki nem ez a feladata. Nem az a feladata, hogy megvalósítsa saját „mûvészi(nek titulált)” koncepcióját, hanem egy praktikus, (de szép és) tartalmas újságot tegyen le a diákság elé. Idõben. Mivel újra késett az újság, még többet, mint múlt hónapban. Az a legjobb az egészben, hogy a cikkek, riportok még április vége felé készült, így olyan az egész, mintha a tegnapi napilapot vettem volna kezembe. Jó persze, tudom én, ha elmennek, a suliból nem lehet õket megkérdezni, de azért mégsem egy hónappal a riport után közöljük le azokat.  A programajánló elsõ pár idõpontja pedig teljes irreleváns, már megtörténtek, esélyem se lett volna elmenni rájuk.

Térjünk is vissza az „ars poétikára” és a koncepcióra. Van itt egy „Japagi” (így nagybetûvel, ahogy a tulajdonneveket szokás írni. Egy elég szerencsétlen papagáj ez, már csak azért is, mert a múlt havi csodálatos gyógyulása után visszazökkent abba az állapotba, amibe senki se kívánta. Zerencsétlen bapagáj újra beszédhibás lett, újra olvashatjuk a mûjópofizást egy nyelvi hibás papagájjal. Ismét magasról tettek az olvasók jelentõs részének a véleményére. Remek! Ezzel már csak az a baj, hogy pár sorral feljebb azt olvashattuk: „[az újság] szeretne irodalmibb módon beszélni”. Ha ez az irodalom, akkor kérem, felejtsük el a magyar nyelv használatát, és térjünk át valami egész másra.

Szintén „vicces” az, amikor a bapagi beszédhibásan kiejti (leírja) a megkérdezettek nevét. Az egy külön dolog, hogy azért ki van írva emberi nyelven is a nevük, de én – lehet, hogy nem érzem át ezt a nagy mûvészetet – úgy hiszem egy ember nevével nem illik szórakozni, azt mindig úgy kell leírni ahogy az van. Nem máshogy. Másrészrõl nem is vicces. Ahogy az sem, ha jópofán magyarázzuk a V és P jelentését. Pedig én szoktam érteni a viccet, komolyan.

 

 

Összegezve az egészet, sajnálom, hogy újra ilyen frázisokat kell zengenem az újságról. Záró gondolatként remélem, hogy a gyönyörû tavaszi (az újjászületés idõszakára ideális) téma - az elmúlás -, elõhírnöke annak, hogy szeptemberre már egy kiforrót, normális, nem mesterkélt koncepciókat, nem „irodalminak” nevezett logopédia kabalaállatot fogunk látni.

Az elõzõ véleményem után kaptam hideget-meleget, osztálytársak egyetértetek, mások kiakadtak. Elõfordul. Egy értelme van ennek, a vita. Az egész ország zeng arról, hogy itten „társadalmi párbeszéd” kell. Kell is, beszéljük meg mi a gond. Itt a lehetõség! Szívesen fogadom a kommenteket az egész szerkesztõségtõl, ahogy még az egykori fõszerkesztõtõl is. Elvégre (nem magamat fényezve) az elõzõ bejegyzést többen olvasták, mint ahány újság készül. Ez pedig, jelent valamit. Én nem tehetek ellene, mindössze ezt leírhatom (konstruktívan ugye) az észrevételeimet. Annyi az egész probléma ezzel, hogy a fõszerk. –et az olvasók észrevételei nem hatják meg. Azt érezhetjük, nem értünk, saját magáért dolgozik. Lassan érik itt valami változás, mert már hónapok óta ezt az alkotói „válságot” láthatjuk az újságban.