1956 egy év, egy sorsfordító év. Egy év, amelyrõl mindenki aki megélte õrzi az emlékeit, ki kimondva, ki mélyen magában tartva. Egy év amikor mindenki vesztett. Sokan a hitet, hitet a változásban, sokan családtagot vagy barátot, ismerõst, valakit. 1956 hõsei az egyszerû magyar meberek, azok az emberek akik nem akarták elfogadni a szovjet katonai és politikai elnyomást, akik hittek a világnak oly sok tehetséges embert, találmányt adó független Magyarország létjogosultságában.

Fiatal egyetemisták, dolgozók, parasztok, az egész magyar társadalom harca volt ez a maroknyi hatalmat birtokló szolgalelkû, és az õ önjelölt hatalmukat védõ Szovjetunió, a "nagy medve" ellen. 

A forradalom elveszett, gyõzött a tankok szava. Mégsem volt teljes a gyõzelem. A rendszer valahol nagyon mélyen rohadni kezdett. Valahogy már nem volt az igazi. A megtorlások után egy enyhébb kommunizmus a kádári "gulyáskommunizmus" érkezett a "legvidámabb barakba". A rohadás azonban megállíthatatlanná vált. Egyre erõsödõ  igény a változásra, a rendszer fenntarthatatlansága végül mégis meghozta '56 igéretét. 

1989-ben Október 23-án kikiáltották a 3. Magyar Köztársaságot, a szabad Magyarországot.

Adózzunk '56 hõsei elõtt valamely megemlékezésen, helyezzük el az emlékezés virágait az emlékmûveknél, és hallgasuk meg rájuk emlékezve a forradalom himnuszát Beethoven Egmont-nyitányát.